Ifjítás, fiatalítás
A fák nem szeretik, ha metszik őket. Egyik fafaj sem. Lakott területen ez persze néha elkerülhetetlen, a faápolás célja éppen ezért az, hogy minél kisebb beavatkozásokkal, minél kisebb sebek ejtésével, minél kevesebb élő koronarész eltávolításával oldja meg a tereptárgyak és a fák harmonikus együttlétezését, előtérbe helyezve a fák természetes élettani folyamatait és jóllétét.
A gyümölcstermesztésben bevett szokás a gyümölcsfák rendszeres, akár radikális metszése és csonkolása. Ennek fő oka a termés maximalizálására való törekvés, valamint a korábbi metszések által generált túldúsult koronák szellősebbé tétele, ezáltal a gombás megbetegedések lehetőségeinek csökkentése. A gyümölcsfák ugyanis a különböző metszési technikák és az azok miatt elszenvedett sokk hatására hajtanak és teremnek többet, gyakorlatilag azért, hogy minél több utódot próbáljanak létrehozni kínjukban.
Ezt az eljárást sokan általánosan, minden fára érvényesítve jónak vélik. Azt tartják, hogy a fák metszés nélkül elhanyagoltak, nem érzik jól magukat. Ez azonban hatalmas tévedés, a fák több száz millió évig jól megvoltak nélkülünk is, tökéletesen tudják, hogy adott körülmények között milyen koronát növesszenek maguknak, és hogy hogyan biztosítsák hosszú távú túlélésüket. Ezért is fontos minden kertbe megfelelő fafajt választani, így elkerülhető, hogy a fák végső méretüket elérve útban legyenek a tereptárgyaknak. Tudatos, korai metszésekkel kialakítható olyan korona, amely későbbi drasztikus beavatkozások nélkül is elkerüli a háztetőt vagy a villanyvezetéket, ilyen neveléshez azonban nagyon előrelátónak és rendszeresnek kell lenni, szűkös helyekre válasszunk inkább kisebb termetű vagy oszlopos fajokat!
Nagyobb ágak vagy koronarészek levágása árt a fáknak. Az elveszített élő lombtömeg arányában gyökereket is szárítanak le, amiket nem mindig sikerül megfelelően gyógyítaniuk a föld alatt, erősebb metszések következtében észrevétlenül korhadásnak indulhat akár az egész gyökérzetük is, gyengül a statikájuk. Minél nagyobb átmérőjű sebeket metszünk rájuk, annál kisebb az esélye a sikeres sebgyógyításnak. A tudomány mai állása szerint a koros fák a maximum 5-8 cm átmérőjű sebeket képesek azelőtt lerekeszteni és hegszövettel bevonni, mielőtt végleges folyamatokat indítanának el bennük a sebeken keresztül könnyedén bejutó gombák és rovarok. A sebek szerekkel történő bekenegetése akadályozza a természetes gyógyulási folyamataikat, ennek tudományos magyarázatát a kenni vagy nem kenni című írásomban fejtem ki hosszabban.
Itthon még mindig széles körben elterjedt néphiedelem, hogy a csonkolás jó a fáknak. Az átlagember azt látja, hogy sok új hajtás indul meg a csonkból és néhány év után hasonló tömegű lombkorona alakulhat ki, mint a csonkolás előtt, ráadásul fiatalabb hajtásokból. A sűrű hajtássarjadás azonban a fák stresszreakciója. Az ágak végeiben termelnek egy auxin nevű hormont, ami az alvórügyek megpattanásáért, új hajtások növesztésének elindításáért felelős. Az ágvégek lemetszésével felborul az auxin-egyensúlyuk, ezért hirtelen eszetlenül hajtani kezdenek, miközben az elveszített korona arányában gyökereket szárítanak le és még éveken keresztül próbálják begyógyítani a nagy átmérőjű sebeiket, helyreállítani a gyökér-korona egyensúlyukat.
5-8 centiméternél vastagabb ágak elvágása esetén ez a gyógyulási folyamat általában sikertelen, így a hirtelen meginduló, a vázághoz egyébként is gyengébben kapcsolódó új hajtások egy folyamatosan korhadó, gyenge szerkezetű ágvégből kezdenek hajtani, emiatt sokkal sérülékenyebbek. Emellett túl sokan vannak túl kis helyen, folyamatosan súrolják és keresztezik egymást, lehorzsolják egymás kérgét. Én nem láttam még olyat, hogy erőteljes csonkolás után egy-két évvel valaki visszatérne közterületi fákhoz hajtásokat válogatni. Magánkertekben előfordulhat, amikor utólag feltűnik a tulajdonosnak, hogy valami nincs rendben a fájával és keres egy kompetensebb szakembert. Nekem is van egy ezüstjuhar helyrehozására törekvő projektem, itt írok róla.
A félreértés annak is köszönhető, hogy magyarul ifjításnak és fiatalításnak is hívják ezt a barbár szokást. Más nyelvekben ugyanezt skalpolásnak, lefejezésnek és megcsonkításnak hívják, nem véletlenül, egész más ezeknek a kifejezéseknek a konnotációja. Sok drasztikusan csonkolt fát látunk a közterületeinken is, amelyek néhány év után vadul hajtanak és dús koronát alakítanak ki, úgyhogy ez biztosan jó nekik, és legalább kisebbek és biztonságosabbak is lesznek. Nem, a csonkolás egyáltalán nem jó nekik, sem egészségesebbek, sem biztonságosabbak, sem fiatalabbak nem lesznek a csonkolástól. Bizonyítottan a fák halálba vezető útját gyorsítja fel az eljárás, miközben örökre elrontja a koronaszerkezetüket. Sok helyen jogi értelemben kivágásnak számít, ez sem véletlen.
Csak nagyon indokolt vészhelyzetben szakszerű ilyen beavatkozásokat végezni. Közterületi fákkal azért történik ez a leggyakrabban, mert szakszerűtlenül szétássák a gyökereiket útburkolatok vagy közműhálózatok építése és felújítása során, emiatt romlik a víz- és tápanyagellátásuk, koronarészeket szárítanak le és dőlésveszélyessé is válnak. Ennek következtében elkerülhetetlen a radikális korona-redukció is. Sajnos ezt a Főkert és az önkormányzatok sem kommunikálják megfelelően, nem indulnak perek a barbár gyökérroncsolást végző cégek ellen, csak csendben elviszi a köcsögfásítási balhét a Főkert, aztán rákenik az egészet a klímaváltozásra. Edukáció nélkül nem tud kiveszni a fejekből az a félreértés, hogy a köcsögfásítás jó minden fának, és hogy ettől ifjabbak és stabilabbak lesznek mind.
Nem értem, hogy a gyökérroncsolás utáni dőlésveszély elhárítása érdekében történő vészcsonkolást, vagy a gyümölcsfák termőrobotokká kínzását miért kell magyarul ifjításnak meg fiatalításnak nevezni. Ha valaki tud erre magyarázatot, kérem, hogy világosítson fel engem is, köszönöm.
