logo

Kenni vagy nem kenni

Ez itt a kérdés. Állandóan. 
Rengetegen kérdezik és nagyon sokat magyarázom, miért nem kenem le a fák metszlapjait sebkezelőkkel annak ellenére, hogy kertész influenszerek és termékgyártók tucatjai reklámozzák az eljárást, illetve nagyon sok „szakember” is tanácsolja online médiafelületein. A téma már több mint 100 éve foglalkoztatja a tudományt. Alex Shigo, a faápolás egyik legnagyobb forradalmára már a ’80-as évek elején publikálta a saját maga és mások által kutatott tudományos felfedezéseket a témában. Tanulmánya több hosszú kutatás és tanulmány eredményeit összesíti. Ezeket a vizsgálatokat évtizedeken keresztül, többszáz fán végezték, több mint 10-féle szer és a fák reakcióinak figyelésével.
 
Párhuzamosan a sebkezelős kutatásokkal neki sikerült a legjobban leírnia a fák sebgyógyító mechanizmusait is, ami CODIT néven vált ismertté a szakmában. Illetve jó lenne, ha mindenki ismerné legalább a szakmában, de sajnos ez nincs így. Modellje szerint a fák egy több rétegű, belső szárítással szigetelt falrendszert hoznak létre a sebek alatt, hogy távol tartsák a sebeken keresztül behatoló kártevőket, miközben kívülről bevonják a sebet hegszövettel, ez végül légmentesen bezárja a sebek felületeit. Így meghalnak a már korábban esetlegesen bejutott kártevők is, mint a gombák, rovarok és baktériumok, valamint sikeresen folytatódhat a víz és a tápanyagok fel-le szállítása a szövetekben az elveszített ágak vagy roncsolódott kéregfelületek kiszervezése után is. Attól, hogy esetleg nem sikerül a kalluszosodás, azaz a hegszövettel bevonás, mert például harkályok vagy más élőlények odúkat alakítanak ki a fákban, még lehet sikeres a belső lerekesztés, így alaklunak ki az odvas fák, amik mégis tovább élnek, akár hosszú évtizedekig.

Kedves és megnyugtató gondolat, hogy segíthetünk nekik szerekkel gyógyítani az általunk okozott sérüléseket, de a sebkezelő anyagok konkrétan a természetes folyamatok ellen dolgoznak, inkább saját magunk vagy mások megnyugtatására valók, miközben hátráltatják a fákat a gyógyulásban. A szerek gombaölést csak rövid távon ígérnek, ám a gombaspórák a levegőben vannak, akár másodpercek alatt megtapadhatnak a frissen nyílt sebek felületén, bármilyen gyorsan próbáljuk lekenni őket a levágás után. Emellett a csonkok kérge a leszárítás során hamar lekopik, így viszonylag hamar bekenetlen behatolási felületek jönnek létre a seb körül.
A legtöbb szer egy olyan gumibevonat-szerű réteget képez a sebeken, ami könnyen alápárásodik, rövid idő után szét is repedezik, ez konkrétan kedvező közeget teremt a gombáknak, amik folyamatosan próbálnak megtelepedni a sebeken és a repedésekben.  A belső lerekesztés sikerességéhez a fáknak szükségük van a kívülről beáramló levegőre is, ezért sem jó, ha gumibugyikat próbálunk rájuk húzni.
 
Nemzetközi faápolásban már nem is tanítják a sebkenést, helyette minél precízebb és szakszerűbb vágásokra, minél kisebb felületű metszlapok kialakítására nevelik a szakembereket rengeteg szempont alapján. A metszéseket a fák élettani és évmilliók alatt kifejlesztett védekezési és sebgyógyítási folyamataihoz igazítják. 
 
Csak nagyon speciális esetekben használhat többet a sebkezelés, mint amennyit árt, például télen történő vastag ágak kényszerlemetszése esetén bizonyos fafajoknál, de erről már inkább növényorvosi szinten szoktak értekezni. Ezeket az eseteket a nemzetközi faápolásban alig ismerik, mert évtizedek óta arra törekszenek, hogy a fák számára minél optimálisabban, minél hamarabb vágjanak le róluk minél kisebb ágakat. Sok nemzet már évekre előre kalkuláló, hosszútávú faápolási stratégiában gondolkodik. Ilyen szemlélet mellett nem igazán fordul elő olyan eset, amely indokolná hatalmas ágak csonkolását vagy sebkezelők használatát, így a faápolók és az emberek nem is igazán ismerik az eljárást. A European Arboricultural Council által kiadott metszési útmutatóban konkrétan ellenzik a kenegetést (European Tree Pruning Standard, 3.2.19).
Néha mégis előfordul, hogy muszáj vastagabb ágakat levágni egy fáról. Az a jelenlegi, leginkább nemzetközi gyakorlat, hogy hagynak egy hosszabb csonkot, hogy a metszési felületen metelepedő gombák és a bejutó rovarok ne a törzsben alakítsanak ki odút, hanem az ágat kezdjék el eszegetni. Eközben végbemennek a természetes reakciók és az ág lerekesztése, a csonkot annak kiszáradása után vágják le végleg, hogy a seb hegszövettel történő bezárásában ne akadályozza.
 
Külön szomorú, amikor a faültetők szállítási vagy ültetési hanyagság és kapkodás következtében lehasított kérgű csemetéket kenegetnek körbe ahelyett, hogy bevállalnák azt, hogy halálra ítélték őket a gondatlanságukkal. Ezek a megoldások valamiért átmennek az önkormányzatokon, pedig teljesen egyértelmű, hogy sokszor semmi esélyük nincs ezeknek a fáknak koros fává cseperedni.
 
Sajnos nem tud kikopni a köztudatból a kenegetés, ez nagyban köszönhető a tudomány felé zárt gondolkodásunknak, konzervatív elfogultságunknak, „mert öreganyám is bekente lósz@rral és én láttam, hogy használt neki”. Erre ráerősítenek a termékgyártók és forgalmazók is, akik abból élnek, hogy legyártják és eladják ezeket a szereket. Mindenhez mindenkinél jobban értő kértészinfluenszereket  győznek meg arról különféle módszerekkel, hogy reklámozzák az eljárást és a termékeiket. Az sem segít a helyzeten, hogy közterületi fák tucatjain látunk piros plecsniket több-kevesebb sikerrel rákenve a vagdosások nyomaira, hogy ezzel vezessék félre a lakosságot és tereljék el a figyelmet a sokszor felfoghatatlanul szakszerűtlenül kivitelezett nyetéléseikről. A piros plecsnik lehetnek az egyik híresebb szer kenései is, de tapasztalatból tudom, hogy több nagy fasorfenntartó cég is vízzel higított piros olajfestéket használ, mert csak a pszichológiai manipulációra törekszik, minél olcsóbb kivitelezési költségek mellett.
 
 
A hivatkozott kutatások és dokumentumok angolul itt elérhetők:
 
Sebkezelők (mellék)hatásai
 
 
 
vissza