Fenyők, örökzöldek
Az örökzöld tűlevelű fákat és cserjéket a 19. században kezdtek el telepíteni az országunkba. Eleinte díszkerti attrakciókként ültették őket, később néhány faj a 20. század közepén nagyon széles körben is elterjedt.
Ilyen például a lucfenyő. Ők őshonosak az Alpokalja környéki hegyek lábainál, országos szintű telepítésük a karácsonyfa kultusz térnyerésének, a faj olcsóságának, valamint gyors növekedésének köszönhető. Más fajták, mint például az Angliában mesterségesen létrehozott Leyland-ciprusok (ismertebb nevén tuják) szintén ennek köszönhetik térnyerésüket.
Ezek a fajok a hűvösebb, párásabb, csapadékosabb környezetet szeretik. Már elterjedésük idején is érdekes kérdés volt, hogy bírják-e a szárazabb és melegebb klímát, pedig akkor még hűvösebbek és csapadékosabbak voltak a nyarak, illetve voltak olyan telek, amikor hó borította a koronáikat, amit tavasszal fokozatosan olvasztott le róluk a melegedő időjárás. A mostani forró nyarakat és enyhe teleket nagyon nehezen viselik, kártevőik is sikeresebben ostromolják őket a megváltozott körülmények mellett. Nem meglepő, hogy tömegesen indultak pusztulásnak egész Közép-Európában.
Néhányan közülük egész jól bírják a megváltozott körülmények mellett is, azonban az újabb generációs kerthasználók sokszor nem örülnek elődeik hagyatékának. Gyakran neheztelnek rájuk olyan okokból kifolyólag, amikért felmenőik vagy az előző kerttulajdonosok ültették őket: gyorsan nagyra nőnek és nagyon jól árnyékolnak és takarnak.
Sokan szeretnék lefejeztetni vagy félbevágatni őket, mert ijesztőnek tartják a méreteiket, de az is zavarja őket, hogy természetes belső leszáradásuk következtében száraz tűleveleket és hajtásokat potyogtatnak, plusz csöpög róluk a gyanta is, emiatt nem tudják használni az alattuk lévő kertrészt.
Statikai problémákra a lefejezés nem nyújt megoldást, ugyanis hasonlóan a lombhullató fákhoz, ők is gyökereket szárítanak le az elveszített élő lomb arányában, és náluk is kérdéses, hogy a leszárított gyökereket sikeresen tudják-e a föld alatt gyógyítani, vagy a gyökérzet korhadásnak indul és ez még tovább gyengíti a statikájukat.
A lefejezést követően hasonló a stresszreakciójuk is: felfelé törő hajtásokat növesztenek, esetenként akár 4-5 nagyobb ág is kinőhet a csonkolt közepükből, amik gyakorlatilag külön kis fákként viselkednek, miközben folyamatosan korhadó csonkokból nőnek.
A fentiekből kifolyólag tehát semmiképp sem szakszerű lefejezni őket. Sem a statikájukon, sem a korona-szerkezetükön nem segít egy ilyen beavatkozás, sőt veszélyesebbé és gyengébbé teszi őket minden szempontból. Ápolásuk során a száraz, sérült és egymást keresztező, beteg ágak eltávolítása a cél, ezzel tehetünk a legtöbbet a statikájukért is: a száraz részek eltávolításának köszönhetően szellősebbek lesznek, sokkal könnyebben átfúj rajtuk a szél és kisebb felületeken kap beléjük, nem egy egybefüggő vitorlaként fognak már viselkedni. Ráadásul a száraz részek eltávolításának köszönhetően hosszú éveken keresztül sokkal kevesebb leszáradt hajtást és tűlevelet fognak potyogtatni.
Drasztikus csonkolásuk ugyanúgy, mint a lombos fák esetében csak akkor lehet indokolt és szakszerű, ha gyökérsérüléseik vagy hirtelen megváltozott életkörülményeik valamiért tényleg indokolják ezt, erről bővebben itt írok. Az, hogy egészséges fák hosszú távon stabilabbak lesznek a lefejezéstől, az az örökzöldek esetében is csak néphiedelem.
